09. Nap

Csumi van! :) Mit szóltok hogy ilyen hamar rész? Ráadásul elég izgalmas is, úgy gondolom. Nagyon nem akarom húzni az időt, ez amolyan kárpótlás a késésért. Jó olvasást ;)

A napok csak mentek. Ha jól számoltam már vagy másfél hete itt vagyunk. Nem hiszem el hogy még nem találtak ránk... Aronnal a kommunikációnk meglehetősen minimálisra csökkent. Ha nem muszáj, akkor nem szólunk egymáshoz, ami kicsit boldogít, mert így nem szórakozik velem, másrészről pedig elszomorít, ugyanis hova tűnt a fiú érdeklődése irántam? Hova tűntek a megpróbált közeledési kísérletei? Be kell hogy valljam hiányoznak ezek a dolgok.
- Mit szólnál ha elindulnánk azon az úton, amerről ide találtunk a házhoz? Talán sikerülne kijutnunk, ha visszafelé megyünk, ahonnan jöttünk és a széléhez érünk egy idő után - vetette fel az ötletet Aron.
- Talán - gondolkoztam el.
Mégis mi bajunk lehetne? Max felfal valami, vagy megtámad, esetleg szimplán csak úgy hirtelen meghalunk. Nem is nagy áldozat nem igaz?
Amikor végül is rábólintottam a dologra nagy nehezen, akkor elkezdtünk összekészülődni. Bepakoltunk minden fontosabb dolgot a táskánkban, amíg belefért. Majd teletöltöttük a flakonokat vízzel és még egy utolsó fürdést is végrehajtottam. Egy kicsit "megsirattam" a vizet, elvégre mikor lesz újból fürdésre alkalmam? Nem valószínű hogy a közeli időben.
- Mehetünk? Kész vagy? - kérdezte Aron.
- Megvagyok, mehetünk - biccentettem.
 Ezután ameddig a lábunk bírta - rendszerint én fáradtam el hamarabb- addig gyalogoltunk. A lábam leszakadt a végén, és nekem mindegy volt már csak leakartam ülni valahova.
- Ennyi bőven elég volt mára - sóhajtottam egy nagyot és jól meghúztam a flakont.
- Alig mentünk valamennyit - világosított fel.
- Mi az hogy alig? Vagy 2-3 órája sétálunk! Neked ez alig?! - kérdeztem.
- Ahogy mondod - bólintott.
- Egyébként is mi van, ha nem jó fele megyünk? - kérdeztem.
- Miért? Jobb ha ott maradunk és várunk a csodára? - kérdezett vissza.
- Nem is tudom ki sérült meg pár nappal ezelőtt a majmoktól - vádoltam meg.
- Az puszta nem odafigyelés miatt volt! - védte be magát.
- Én is ezt mondanám. Min lehet ennyire gondolkozni hogy nem figyelsz?
- A francba is rajtad! Még is min tudnék gondolkodni? Állandóan te jársz a fejemben! Hogy mégis mi a francot érzek irántad? Hogy most közeledjek e hozzád, vagy sem? Hogy hagyjam az egészet a francba, mert nem lesz semmi értelme, vagy mégse? - akadt ki.
A vallomása teljesen meglepett, na meg az is ahogyan beszélt. Még soha nem hallottam hogy ennyire ideges. Tény hogy veszekedtünk, de akkor nem emelte fel ennyire a hangját, meg mindketten jól tudtuk hogy csak szívatjuk egymást.
- Azt mondtad hogy a francba - néztem rá elképedve, kinyögve egy nagyon nem lényeges mondatot.
- Azt, és akkor mi van? - túrt bele a hajába.
- Nem szoktál káromkodni - utaltam az egyik elhangzott párbeszédünknek erre a részére.
- Úgy látszik már ezt is kihozod belőlem, sok más mellett - húzott magához hirtelen - Döntöttem. Nem tudom távol tartani magamat tőled - suttogta, majd ajkait sürgetően tapasztotta az enyéimre.
A bőrömet mintha áramütés érte volna, úgy kirázott a hideg. A kezem automatikusan felkúsztak a nyakára és a hajába beletúrva meghúztam pár tincsét, mire egy kis sóhaj szakadt ki a belőle. Ebben a röpke pillanatban döntöttem úgy hogy nem próbálom tovább eltaszítani magamtól. Nem lennék már rá képes.
Aron szorosabban fonta körém a karjait, ezzel közelebb  préselve magát hozzám. Nyelve bejutást kért, amit egy idő után megadtam. A gyomromban görcs keletkezett, nem is pillangók repkedtek. Az egész lényem erre a pillanatra várt, még ha titokban is. Mikor már nem bírtuk tovább levegővel, elváltunk és homlokainkat egymásnak döntöttük.
- Sajnálom - mondta.
- Mit? - kérdeztem - Azt hogy megcsókoltál? - próbáltam rendezni a levegő vételeimet.
- Nem - eresztett meg egy halvány féloldalas mosolyt, amit úgy szeretek.
- Akkor? - vontam fel a szemöldökömet.
- Azt hogy ilyen sokáig vártam arra hogy ezt megtegyem - válaszolta - Vagyis megtettem volna hamarabb is, de akkor már elszúrtam és neked pedig idő kellett.
- Tényleg más vagy - ámultam.
- Valóban és még vannak meglepetéseim - kacsintott.
- Figyelj, nekem az is bőven elég hogy sikerült elérnem, hogy káromkodj, még ha minimálisan is - vigyorogtam.
- De szemtelen valaki - csikizett meg.
 - Hékáás! Nem csikizünk engem, mert azt nem értékelem és megharagszom.
- Igen? Hát igaz, milyen kár lenne, ha egy ilyen szép lány haragudna rám - mosolygott.
- Zavarba hozol - motyogtam.
- Éppen ez a célom - mosolygott.
- Nem igazán jó cél - mondom.
- Ó, dehogynem! - vált át vigyorgásba.
- Attól én még fáradt vagyok - ültem rá egy farönkre.
- Szépen terelsz témát - bólogatott elismerően.
- Tudom - néztem rá.
- Egyébként akkor gyújtsunk tüzet és pihenjünk le - javasolta.
Így is tettünk. Ő tüzet gyújtott, mert  nekem még mindig nem megy rendesen. Kit áltatok? Ha lehet akkor még bénább vagyok benne, mint voltam. Szóval én addig leterítettem két plédet a földre, amit még a házból hoztunk el.
Sötétedésnél megvacsoráztunk, majd egymás mellé lefeküdtünk alvásra készen.
- Jó éjt - kulcsolta ujjait az enyémek köré, majd puszit nyomott a kézfejemre.
- Neked is - suttogtam.