15. Nap

Az tény hogy már vártam mikor jönnek értünk, de ez volt a legrosszabb pillanat. Most komolyan 5 perccel később nem tudtak volna jönni? Idegesen álltam fel a helyemről, nem tudván hogy mi lesz velünk és hogy Aron mit akart mondani. Más részről viszont örültem, ugyanis végre kiszabadultunk abból a kunyhóból vagy miből. Az indián sok ilyen kis kunyhók mellett vezetett minket, majd megállt az átlagosaknál kétszer akkorában. Kit akarok áltatni elégé megijedtem. Eddig mindig ott voltak anyáék, vagy ugye a testőrök mostanában. Vagyis inkább majdnem egy hónappal ezelőtt. Emlékszem mikor megtanított Philippe pár önvédelmi fogásra. Szerintem többet nem is kíséreli meg.

Idegesen vettem irányt a nagymamám felé. Nem igaz hogy kiakartak használni! Azt gondolták hogy annyira hülye vagyok, hogy nem látok át a dolgokon? Ha lehetséges lenne már tuti hogy felrobbantam volna idegességemben. 
- Jó napot Lena hercegnő hogy van ma? - kérdezte kedvesen Philippe.
- Olyan átverős napom van - morogtam.
- A nagymamája azt mondta, hogy ma nem tud önnel foglalkozni és hogy adjam át ezért a bocsánatkérésért - na fantasztikus, akkor eljöttem fölöslegesen - Azonban azt mondta itt az idő arra, hogy tanítsam meg önt pár önvédelmi fogásra.
- Rendben -fújtam ki a levegőt.
- Ruhát talál a fogadó szobában - mondta.
Bementem az említett szobában magamra rángattam az újonnan szerzett ruháimat, majd visszamentem Philippéhez.
- Na akkor kezdjük az alaptartással. Mivel jobb kezes vagy, így a bal lábaddal kicsit előrébb lépsz és a kezeidet ökölben magad elé helyezed. Így, ügyes vagy! Most pedig üss bele a tenyerembe amilyen erősen csak tudsz. Megnézem mennyi erő van benned.
Nem kellett kétszer mondani olyan erővel ütöttem a kezét, hogy már második ütésnél  elvettem maga elől, ezzel nem védve magát, szabad utat hagyva nekem. Én kihasználva az alkalmat tovább ütöttem. Az idegesség teljesen elborította az agyamat és úgy éreztem ezzel kitudom magamból adni.
- Lena hercegnő! - szólt Philippe, de nem figyeltem rá - Hercegnő ez fáj! - kiáltotta, mire észhez tértem és azonnal abbahagytam az ütések sorozatát.
- Sa-sajnálom - hajtottam le a fejemet.
- Mi a gond? - kérdezte.
Ez szerettem Philippében hogy amellett hogy véd engem, amellett mellettem van, mint egy nagybácsi.
- Ki akartak használni... Azt hittem hogy majd megbízhatok ebben a személyben, de nem úgy lett - meséltem.
- Sok ilyen ember lesz még hercegnő, aki ön által akar majd hírnévre szert tenni. Egyet tudok tanácsolni. Legyen mindig résnél! -figyelmeztetett.

Kinyitották nekünk az ajtót, majd mint egy lassított felvételben átléptük a küszöb helyét. Egy nagy helyiség volt a egész. középen egy hatalmas székkel. Ott volt egy ötven év körüli férfi, mint törzsőrmester, aki vizslatott minket, ahogy közeledtünk felé.
- Uram - hagyott magunkra minket az az indián, aki idehozott minket, majd angolul elköszönve távozott.
- A nevem, amelyiken mindenki ismer, a Sas. Kezdjük is el. Szóval tudják miért hoztuk magukat ide? - fordult felénk székével a férfi.
- Nem igazán - motyogtam.
- Egyáltalán hogy kerülnek ebbe a dzsungelbe? - érdeklődött.
- Beleestünk... Osztálykiránduláson voltunk és figyelmetlenség miatt itt kötöttünk ki - magyarázta Aron.
- Mikor történt ez?
- Lassan egy hónapja.
- Mi a nevük? - vallatott tovább minket.
Annyira izzadt a tenyerem az idegességtől. Most tényleg kikérdez mielőtt rabszolgamunkára ítél minket?
- Lena Benett vagyok, ő pedig Aron Westford - mondtam.
- Azt ugye tudják hogy már a kereső csapatok tűvé tettek maguk után mindent? - kérdezte.
- Hogyan? - kaptuk fel a fejünket.
- Az ön nagymamája és édesanyja - mutatott rám - Illetve az ön családja tűvé tettek maguk után már mindent. Engem is értesítettek és amint megtaláltam magukat értesítettem őket. Útban vannak önökért. Egy órán belül megérkeznek.
Úristen! Mégsem halunk meg! Nem leszünk rabszolgák! Nem ragadunk a dzsungelben örök életünkre! Örömömben sírva fakadtam, majd Aronra néztem. A fiú is meg volt lepődve, majd hirtelen átkarolta a derekamat, és a levegőbe emelve megpörgetett. Ez a cselekedete pár másodpercig tartott, de mégis melegség járta át az egész testemet. Boldogan, ámde magunkba mélyedve mentünk vissza abba a kunyhóba, ahol az estét töltöttük. Ahol minden megváltozott. Ahol életem egyik legszebb élményét éltem át.

Az egy óra hamar eltelt, majd hallottam a lépteket. Innentől kezdve minden felgyorsult két katonaféle ember vezetett minket egy kocsihoz, majd hosszú ideig autóztunk vele. Aron nem szólt hozzám. Láttam rajta hogy valami baja van, de nem akartam rákérdezni, elmondaná, ha akarná, így csak megfogtam a kezét és összekulcsoltam ujjainkat. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, de továbbra sem szólalt meg. Talán nem tudja mit gondoljon rólam, mióta elmondtam neki a kis titkomat?
Hülyeség! Akkor nem fogná a kezemet és mosolyogna rám!
Amikor utunk véget ért, már láttuk a fák ágain kiszűrődő tiszta útvonalat. Azonnal pattantam volna ki az autóból, de Aron még visszahúzott és egy bocsánatot mormogott a fülembe. Abszolút nem értettem, miért mondja, de hamar megtudtam.
Amint a felszínre értünk a családtagjaink körülvettek.
- Jaaj Lena annyira aggódtunk érted! - öleltek át és láttam a szemükben a megkönnyebbülést hogy meglettem.
Szemeimmel Aron felé néztem, ahogy neki is hasonlóképpen örültek, majd a nagymamám megfogva a kezemet odahúzott hozzájuk, ezzel megszakítva a családi idillt.
- Harold király nagyon örülök hogy meg lett az unokája, valamint hogy sikeres közös csapatként megtaláltuk őket - mondta a nagymamám.
- Hasonlóképpen Margit királynő - mosolygott.
- Hogyan? - kérdeztem egy oktávval magasabb hangon.
- Harold király Aron herceg nagypapája. Együtt kerestünk meg titeket összedolgozva - magyarázta meg.
- Aron herceg?? - akadtam ki a fiú felé fordulva.
- Aron herceg Norvégia jövendőbeli királya, valamint Amelia hercegnővel jegyesek. Nem tudtad Lena? - kérdezte.
- Nem, ezt valahogy kihagyta az élettörténetéből a herceg, a megismerkedésünknél, Nem igaz? - fordultam felé, megejtve a gúnyos hangsúlyt, ezzel palástolva a kitörni készülő sírásomat.
- Lena... - kezdte.
- Eleonora hercegnő! - csattantam fel - Hívj csak így herceg! - emeltem fel a hangom.
A két nagyszülő jobbnak látta, ha kicsit félrevonulnak hogy megtudjuk beszélni ezt, bár én ezt lerendezésnek nevezném.
- Rohadtul csak így hívhatsz világos? - kezdtem el kiabálni - Hogy gondoltad ezt? Én elmondtam neked hogy honnan jöttem, hogy nem vagyok átlagos! Te meg nem? Oké ez még a kisebbik probléma... De az hogy nem mondtad el hogy jegyben jársz! - ordítottam - Én odaadtam magamat neked, mert azt hittem komolyan gondolod, ahogyan én! - folyt le egy könnycsepp végig az arcomon, majd ezután követte az összes többi.
- Komolyan gondoltam! - kiáltotta.
- Komolyan?! TE komolyan? Akkor miért jársz jegyben? - sírtam - Jobb lesz ha szépen elfelejtjük egymást - suttogtam.
- Ne kérlek Lena... - fogtam meg a karom.
- Ne! - téptem ki magam az érintéséből - Nem tudom elviselni ezek után az érintésedet - suttogtam tovább - Én szerettelek... - vallottam be újra - Viszlát herceg - fordultam meg és gyors léptekkel a családom felé vettem az irányt, ahol édesanyám szó nélkül átölelt és hagyta hogy a vállán kisírjam magam.