04. Nap

Hello, hello! Újra itt vagyok, és folytatom a blogot,bár hiányozni fog a másik,de ezt is ugyanannyira szeretem!:) Ezt a részt már azóta elkezdtem írni, mióta kiírtam hogy szünet van a blogon. És nagyon jónak érzem:) Nem is húzom:) Jó olvasást! Írjatok megjegyzést hogy milyen lett:)!

A házba visszaérve ettem még egy kis húst, majd úgy döntöttem nekiállok bezárni az ablakokat. Egyszerűen rettegek a vihartól már kicsi korom óta. Nem tudom hogy miért, de a gondolattól is félek hogy mondjuk becsapódik a közelben egy villám, a dörgéstől meg összerezzenek.
- Itt vagyok - kiáltotta Aron.
- Nagyszerű! Zárd be gyorsan az ajtót, mindjárt itt a vihar! - sürgettem.
- Ennyire félsz? - kérdezte, miközben eleget tett  a kérésemnek.
- Á nem csak azért zártam be az összes ablakot és az ajtót, mert klausztrofóbiás vagyok és mazoista - mondtam cinikusan, mire felnevetett - Most mi az? - értetlenkedtem.
- Hidd el te is nevetnél, ha látnád magad kívülről, hogy egy 18 éves lány fél egy kis vihartól - világosított fel.
- Örülök hogy te szórakoztatónak találod - néztem rá fapofával, majd dörgött egyet az ég.
Automatikusan rezzentem össze és mentem az ágyhoz, hogy nyakig betakarjam magamat.
- Húzd be kérlek azt a valamit az ablaknál - mutattam abba az irányba.
- Nyugi, inkább próbálj meg aludni úgy hamarabb telik az idő - magyarázta.
- Nahát Sherlock nem mondod - forgattam meg a szememet, majd a jobb oldalamra fordulva megpróbálkoztam az alvással, Aron pedig a konyhának nevezett helyen eltűnt.

Állandóan forgolódtam és az álom sehogy sem akart a szememre jönni, így megadva magam kimásztam az ágyból és a fiú után mentem.
De a konyhában nem találtam és a kunyhó többi részében sem.
Most tényleg kiment a viharba ez az idióta?
- De ha megcsap egy villám esküszöm előtte valahogy megölöm - motyogtam magamnak.
Nem vettem magamra semmit sem. Tudtam hogy fülledt levegő lesz kint, még ha az eső esik akkor is. Amikor kinyitottam az ajtót, Aron a ház előtt állt és az eget nézte.
Nekiállt kiszámolni mennyi egy fának a magassága, vagy mi az Isten?
- Aron gyere be! Ne most számold az esőcseppeket hanem, majd otthon! - szidtam le.
De tényleg, mit csinál ő idekint?
- Gondolkodtam. Egyszer kipróbálhatnád te is - nézett rám.
- Igen is szoktam gondolkozni! - háborodtam fel - Csak mint a többi normális ember, nem pedig az esőben kiállva, szóval örülnék ha ezt a jelenlegi tevékenységedet bent folytatnád - invitáltam.

Szó nélkül jött be velem. Talán látta hogy mennyire megvagyok  ijedve.

- Átöltözök - közölte.

- Már javasolni akartam - mondtam.

Pár perc múlva vizes hajjal, de legalább száraz ruhában visszajött a szobába. 

- Aggódtál? - kérdezte szemtelen vigyorral az arcán.

- Nem tudom hogy honnan veszed ezt az idiótaságot - ráztam a fejem.

Igen.  Hazudtam. De azért mégse mondhatom neki azt hogy rohadtul megijedtem mikor nem találtam meg a házban, mert a végén még félreértené.

- Akkor minek jöttél ki utánam? Eddig azt hittem hogy felőled meg is halhatok akármelyik bokorban - mondta amit gondolt.

- Ez így is van, de mit mondanék az otthoniaknak ha kikerülök innen? Csak úgy hagytalak elveszni? - kérdeztem.

- Milyen igaz - mondta és a hangjában ott volt a cinizmus - Valld be hogy féltél hogy valami bajom esik - nézett rám.

- Gondold csak nyugodtan ezt ha neked ettől jobb az önbizalmad. Bár megjegyzem így is eléggé egocentrikus vagy.

- Egyértelmű - bólintott - Akkor én szerintem vissza ki is megyek - nyitotta ki az ajtót.

- Ne! Ne! - kiáltottam rá.

- Na mi az? - mosolygott rám.

- Maradj bent, mert még megfázol - mondtam.

- Aha, és téged ez miért is zavarna? - kérdezte.

- Mert foglalkozom veled. Mert hogy ha valami bajod lenne, én tuti meghalnék itt valahol. Egyedül biztos hogy nem bírnám. Így is megzakkanok tőled, de ha nem lennél akkor meg még inkább - vallottam be.

- Csak ennyit akartam - zárta vissza az ajtót, mire lassan kifújtam a levegőt.

- Szemét vagy - mondtam neki.

- Mert hogy? - lepődött meg.

- Átversz - közöltem.

- Nem verlek át. Te vered át magadat. Nem akarod azt mondani, amit igazából gondolsz vagy érzel. Én csak segítek hogy mégis ezt tedd - világosított fel.

- Úgy gondolom az emberek elítélik azokat akik a való énjüket mutatják, mert nincsenek benne abban a többségben, abban a közönyben ahol a legtöbb ember van - mondtam a véleményemet.

- Pont ezért tűnsz ki közülük. Ettől leszel egyéni - mondta.

- És mi van ha én félek mások véleményétől? - emeltem rá a tekintetemet.

- Meg kell tanulnod nem foglalkozni velük.

- Csak hogy az nem olyan könnyű - rezzentem össze egy újabb dörgéstől.

- Senki sem mondta hogy az - mászott be mellém ágyba.

- Tudom - takaróztam be - És te ezt hogy csinálod? - érdeklődtem.

- Csak azok tudják milyen vagyok igazából, akikkel jóban vagyok - mondta.

- És velem mi van?

- Te is csak az egyik felemet látod, mint a többi ember, de idő kérdése és megnyílok neked is - nézett rám - Főleg azért mert nem rég mondtad hogy törődsz velem - villantott egy szexi mosolyt.

Jézusom milyen jól néz ki...

- Sajnálom amit apukádról mondtam - szólalt meg.

- Nincsen semmi. Nem tudhattad - ráztam a fejemet.

- Nem ezt érdemelted! Nem ismerlek annyira és mégis neked támadtam.

- Mit szeretnél tudni rólam? - kérdeztem tőle .

- Mi? - értetlenkedett.

- Mit szeretnél rólam tudni? - ismételtem meg a gyengébb kedvéért.

- Kezdjük az általános dolgokkal - csillant fel a szeme - Család, barátok, szerelem.

- Hát anyával lakok azt már tudod. A légytől is próbál megvédeni apa után, de nem panaszkodhatok. Barátaim - ejtettem ki keserűen ezt a szót - Egy igazi barátom van, Teagen. Szerelem pedig, hát soha nem voltam még az. Ennyi - fejeztem be - Te jössz - mondtam.

- Együtt van a családom és van egy 12 éves öcsém - mesélte - Barátaim sulin kívűl vannak páran. Szerelmi életem nincsen - tudta le - De mi van Chase-el? Én azt hittem együtt vagy vele - mondta.

- De nem vagyok! Chase az a nyálas romantikus szeretne lenni, de egy az hogy csak  tetteti az egészet, másrészről meg ha ilyen lenne se tetszene - magyaráztam meg.

- Na mi az?  Nem szereted a romantikát? - vigyorgott.

- A túlzott romantikát nem bírom - javítottam ki.

- Pedig te pont olyan lánynak nézel ki - mondta ki őszintén.

- Erre mondják azt hogy látszat alapján ne ítélj - vontam vállat, majd összerezzentem egy újabb dörgésre - Egyébként mit gondoltál rólam eddig? - érdeklődtem.

- Hm... - gondolkozott el - Egy elkényeztetett apuci pici lányának hittelek, aki mindent megkap, de most már változott némiképp a véleményem.

- Vagyis?

- Vagyis, normális vagy, jó körülményekkel, viszont a szókincsed még mindig gyatra - fejtette ki - Te én rólam?

- Csöndes, társaság gyűlölő, okoskodó embernek hittelek.

- És most?

- Most csak okoskodónak hiszlek, és roppant udvariasnak - mosolyogtam.

- Nem vagyok okoskodó! Csak kijavítalak ha rosszat mondasz! - kérte ki magának - Egyébként meg az udvariasság, az emberi lételem egyik alapelve bébi - mondta, mire felnevettem.
- Most mi az? - vonta fel a szemöldökét.
- Életemben nem hittem volna, hogy ezt a szót valaha is hallani fogom a te szádból - nevettem tovább.
- Azt hogy bébi? - vigyorgott.
- Igen - töröltem le a könnyeket az arcomról ugyanis sírtam a nevetéstől.
- Hidd el más meglepetés is van rólam - villant át az arcán egy sunyi mosoly - Viszont örülök hogy jól szórakozol - mosolyodott el.
- Egyszer az életben nem árt - vontam vállat, de megint összerezzentem.
- Gyere ide - invitált kedvesen és kitárta a kezét.
- Mit szeretnél? - kérdeztem tőle furán.
- Hát gondoltam aludni szeretnél, de ahogy így elnézlek nem fogsz tudni, és úgy gondoltam hátha így jobb lesz - magyarázta meg.
Egy újabb dörgésre megugrottam és egyből Aron karjaiba másztam, mire ő azonnal átkarolt.
- Anya is mindig, így átölel - bújtam oda hozzá és éreztem hogy folyamatosan megnyugszom.
- Megtennéd hogy nem hasonlítasz többet anyukádhoz? - kérdezte, de a hangján érezhető volt hogy nincsen vele semmi baja, sőt még jól is szórakozik a hasonlaton.
- Persze - mosolyogtam, majd éreztem ahogy a karjai között elnyom az álom.